Műfaj: yaoi, dráma, romantikus, fluff
Szereplők: BTS (Jungkook, Jimin), EXO (Yixing, Jongdae, Kris) Do JiHan, - utóbbi 4 csak említésképp
Figyelmeztetés: yaoi, fiú x fiú, csók
Korhatár: 13+
*Jungkook szemszögéből*
Kevés olyan ember járkál az utcákon, mint amilyen én vagyok, és olyan is, aki olyanokat élt át, mint én.
Ez most furcsán hangzik, nem igaz?
Kívülről, első ránézésre mindenki megállapíthatja, és elkönyvelheti magában, hogy egy igen helyes pofival, izmos testtel, csodás adottságokkal megáldott fiatal felnőtt, hallgató vagyok, akiért az összes nő nyálcsorgatva áhítozik.
Nos...igen. Ezt nevezik "első ránézésre megállapított külső, -ismétlem KÜLSŐ- tulajdonságoknak", mert bár az látszik, ami, belülről a száznyolcvan fokos ellentéte tátong.
Miért mondom ezt?
Kívülről egy magabiztos, okos, menő pasit próbálok adni, aki nem tart az akadályoktól, és már rég legyőzte minden félelmét.
Elárulok egy titkot.
Ez mind csak a látszat.
A belső tulajdonságokba már senki sem lát bele.
Félek az emberektől... Nehezen tudok megbízni bennük azok után, hogy jópárszor átverés áldozata lettem.
Tartok mások véleményétől, és attól, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Sokat számít.
Nem mellesleg. A nők teperhetnek utánam, én, ha szabad így mondanom, rájuk sem bagózom. Mert...meleg vagyok.
Erre gimnáziumban kellett rájönnöm. Egy három éves, sziklaszilárd kapcsolatom volt. Sunminnel imádtuk, és kiegészítettük egymást. Egy rossz napom sem volt mellette, állandóan bazsalyogtam, fülig ért a szám. Én teljesen el voltam varázsolva, egy másik világba kerültem, ahol minden rózsaszín, és piros színben pompázik. Szó szerint elcsavarta a fejemet ez a nő. Három évig nem néztem rá másik lányra, mert féltem attól, hogy az is megcsalásnak fog számítani.
Hülyeség...
Viszont az még semmi nem volt, hogy nem bámészkodtam ahhoz képest, hogy három évig még csak egy csók sem csattant el.
Hihetetlennek tűnik, ugye? Pedig így volt. A legtöbb, ami az alatt a harminchat hónap alatt velünk történt, az az együttalvás és a puszi volt.
Ebből következik, hogy még soha nem csókolóztam...
De még az sem zavart, hogy nem érhettem hozzá. Meg voltam elégedve annyival, hogy naponta láthattam, és a közelében lehettem.
De... Ez megtört, amikor a harmadik éves évfordulónkra béreltem ki egy hatalmas, luxus, fényűző éttermet, csak kettőnknek.
Nyaranta mentem dolgozni, és azt a pénzt mindig a fordulópontokra költöttem.
Nagyon sokba került a vacsora is, maga a helyszín is, és rengeteg időt is belefektettem.
Erre, amikor menni akartam érte, kiöltözve, kicicomázva magam, a bejárati ajtójuk előtt egy pasasnak a nyakában csüngött, akinek a nyelvét tippemre valahol Sunmin torkán kellett volna keresni.
Ott, akkor, abban a pillanatban azt hittem, hogy elájulok. Mintha egy kést szúrtak volna a hátamba, és legalább százszor megforgatták volna a vasból készült tárgyat. Elkapott a sírás is, teljesen összetörtem. Kiszálltam a kocsimból, és amikor észrevett a lány, ijedten arrébb ugrott a férfitól. Én csak könyáztatta arccal, és egy keserves mosollyal annyit mondtam neki:
- "Azt hiszem, tudom miért nem vágytál rám soha! Sok boldogságot kívánok!"
Ránéztem még utoljára az akkortól fogva ex-barátnőmre és a srácra, majd elmentem onnan.
Azóta sem voltam ott, és nem is tervezem, hogy kitűzzem valaha is úticélnak.
Aznap végigsírtam az éjszakát, és az azt követőt, majd az azt követőt is. Így ment ez addig, amíg el nem kezdtem az egyetemet, azaz két évig. Akkor lépett be az életembe, a számomra igazi, megtestesült álomférfi. A csupa nagybetűs Ő!
Ez furán hangzik, hiszen csak egyetlen betűből álló szócska. Mégis mekkora jelentőséggel bír.
Ő volt az, aki a beíratkozás napján odajött hozzám, és mint egy régi jó barát, beszélgetni kezdett velem.
Ő volt az, aki nem unt rám a második napon.
Ő volt az, akinek -bár hosszú idő után- elmondtam, hogy depressziós voltam.
Ő volt az, aki mindig mellettem volt, és segített bármikor.
Ő volt az, akibe beleszerettem két év barátság után.
Nem volt olyan tulajdonsága, amit ne szerettem volna.
Segítőkész, gondoskodó, védelmező, kitartó, és irtó helyes.
És nem mellesleg...szeretett...mint legjobb barátját.
És én is szerettem...csak nem úgy, mint a legjobb barátomat.
Ő volt számomra, az élethez szükséges tényező, a boldogságom forrása, és a depresszióm lezárója.
Nem tudom, hogy hogyan sikerült neki, ilyen hatással lenni rám, de valahogy már magában a kisugárzása is megbabonázott.
Már nem egyszer próbáltam meg belekezdeni érzelmeim feltárásába, de végül mind kudarccal végződött. Dadogtam, össze-vissza hablatyoltam, és rosszul lettem. Ő mindig csak aranyosan mosolygott, tudatta velem, hogy neki bármit elmondhatok, sosem fog megutálni.
(Soha ne mondd, hogy soha...)
Hiszen, egy full hetero férfi hogyan reagálná le azt, hogy a legjobb barátja mély érzelmeket táplál iránta, és az ajkai után Vágyakozik?
(Igen...volt már rá példa, hogy fantáziálgattam.)
Viszont elhatároztam, hogy az új tanév kezdetekor, az első napon kitálalok, hogy még év elején kiheverhessem a fájdalmamat.
Pf...azért valljuk be, szerintem soha a büdös életbe nem fogom feldolgozni, hogy elhagy, és fintorogva vet rám egy-egy pillantást.
De...Ő nem ilyen. Minden hülyeségemet vagy nevetve, vagy mosolyogva visel, és hallgat ami nekem jól esik. Tudom, hogy nem azért tesz így, mert szellemi fogyatékosnak néz, hanem mert nagyon is jól tudja, mi kell nekem a boldog hétköznapokhoz...a mosolya, és az Ő jókedve.
Ez most furcsán hangzik, nem igaz?
Kívülről, első ránézésre mindenki megállapíthatja, és elkönyvelheti magában, hogy egy igen helyes pofival, izmos testtel, csodás adottságokkal megáldott fiatal felnőtt, hallgató vagyok, akiért az összes nő nyálcsorgatva áhítozik.
Nos...igen. Ezt nevezik "első ránézésre megállapított külső, -ismétlem KÜLSŐ- tulajdonságoknak", mert bár az látszik, ami, belülről a száznyolcvan fokos ellentéte tátong.
Miért mondom ezt?
Kívülről egy magabiztos, okos, menő pasit próbálok adni, aki nem tart az akadályoktól, és már rég legyőzte minden félelmét.
Elárulok egy titkot.
Ez mind csak a látszat.
A belső tulajdonságokba már senki sem lát bele.
Félek az emberektől... Nehezen tudok megbízni bennük azok után, hogy jópárszor átverés áldozata lettem.
Tartok mások véleményétől, és attól, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Sokat számít.
Nem mellesleg. A nők teperhetnek utánam, én, ha szabad így mondanom, rájuk sem bagózom. Mert...meleg vagyok.
Erre gimnáziumban kellett rájönnöm. Egy három éves, sziklaszilárd kapcsolatom volt. Sunminnel imádtuk, és kiegészítettük egymást. Egy rossz napom sem volt mellette, állandóan bazsalyogtam, fülig ért a szám. Én teljesen el voltam varázsolva, egy másik világba kerültem, ahol minden rózsaszín, és piros színben pompázik. Szó szerint elcsavarta a fejemet ez a nő. Három évig nem néztem rá másik lányra, mert féltem attól, hogy az is megcsalásnak fog számítani.
Hülyeség...
Viszont az még semmi nem volt, hogy nem bámészkodtam ahhoz képest, hogy három évig még csak egy csók sem csattant el.
Hihetetlennek tűnik, ugye? Pedig így volt. A legtöbb, ami az alatt a harminchat hónap alatt velünk történt, az az együttalvás és a puszi volt.
Ebből következik, hogy még soha nem csókolóztam...
De még az sem zavart, hogy nem érhettem hozzá. Meg voltam elégedve annyival, hogy naponta láthattam, és a közelében lehettem.
De... Ez megtört, amikor a harmadik éves évfordulónkra béreltem ki egy hatalmas, luxus, fényűző éttermet, csak kettőnknek.
Nyaranta mentem dolgozni, és azt a pénzt mindig a fordulópontokra költöttem.
Nagyon sokba került a vacsora is, maga a helyszín is, és rengeteg időt is belefektettem.
Erre, amikor menni akartam érte, kiöltözve, kicicomázva magam, a bejárati ajtójuk előtt egy pasasnak a nyakában csüngött, akinek a nyelvét tippemre valahol Sunmin torkán kellett volna keresni.
Ott, akkor, abban a pillanatban azt hittem, hogy elájulok. Mintha egy kést szúrtak volna a hátamba, és legalább százszor megforgatták volna a vasból készült tárgyat. Elkapott a sírás is, teljesen összetörtem. Kiszálltam a kocsimból, és amikor észrevett a lány, ijedten arrébb ugrott a férfitól. Én csak könyáztatta arccal, és egy keserves mosollyal annyit mondtam neki:
- "Azt hiszem, tudom miért nem vágytál rám soha! Sok boldogságot kívánok!"
Ránéztem még utoljára az akkortól fogva ex-barátnőmre és a srácra, majd elmentem onnan.
Azóta sem voltam ott, és nem is tervezem, hogy kitűzzem valaha is úticélnak.
Aznap végigsírtam az éjszakát, és az azt követőt, majd az azt követőt is. Így ment ez addig, amíg el nem kezdtem az egyetemet, azaz két évig. Akkor lépett be az életembe, a számomra igazi, megtestesült álomférfi. A csupa nagybetűs Ő!
Ez furán hangzik, hiszen csak egyetlen betűből álló szócska. Mégis mekkora jelentőséggel bír.
Ő volt az, aki a beíratkozás napján odajött hozzám, és mint egy régi jó barát, beszélgetni kezdett velem.
Ő volt az, aki nem unt rám a második napon.
Ő volt az, akinek -bár hosszú idő után- elmondtam, hogy depressziós voltam.
Ő volt az, aki mindig mellettem volt, és segített bármikor.
Ő volt az, akibe beleszerettem két év barátság után.
Nem volt olyan tulajdonsága, amit ne szerettem volna.
Segítőkész, gondoskodó, védelmező, kitartó, és irtó helyes.
És nem mellesleg...szeretett...mint legjobb barátját.
És én is szerettem...csak nem úgy, mint a legjobb barátomat.
Ő volt számomra, az élethez szükséges tényező, a boldogságom forrása, és a depresszióm lezárója.
Nem tudom, hogy hogyan sikerült neki, ilyen hatással lenni rám, de valahogy már magában a kisugárzása is megbabonázott.
Már nem egyszer próbáltam meg belekezdeni érzelmeim feltárásába, de végül mind kudarccal végződött. Dadogtam, össze-vissza hablatyoltam, és rosszul lettem. Ő mindig csak aranyosan mosolygott, tudatta velem, hogy neki bármit elmondhatok, sosem fog megutálni.
(Soha ne mondd, hogy soha...)
Hiszen, egy full hetero férfi hogyan reagálná le azt, hogy a legjobb barátja mély érzelmeket táplál iránta, és az ajkai után Vágyakozik?
(Igen...volt már rá példa, hogy fantáziálgattam.)
Viszont elhatároztam, hogy az új tanév kezdetekor, az első napon kitálalok, hogy még év elején kiheverhessem a fájdalmamat.
Pf...azért valljuk be, szerintem soha a büdös életbe nem fogom feldolgozni, hogy elhagy, és fintorogva vet rám egy-egy pillantást.
De...Ő nem ilyen. Minden hülyeségemet vagy nevetve, vagy mosolyogva visel, és hallgat ami nekem jól esik. Tudom, hogy nem azért tesz így, mert szellemi fogyatékosnak néz, hanem mert nagyon is jól tudja, mi kell nekem a boldog hétköznapokhoz...a mosolya, és az Ő jókedve.
Hülyeség...nekem az is elég ha láthatom.
***
Az egyetem széles, szürke lépcsőjén ballagok felfelé a nagy, fából készült kissé rozoga bejárati ajtóhoz. Kezem a vaskilincsre helyezem, és rámarkolva lenyomom azt, majd betessékelem magam. A portás előtt mélyen meghajolok, így üdvözölve, az egykor, itt tanuló idős bácsit. Az úr csak biccent egyet, nem igazán figyel az érkezőkre -pedig az lenne a dolga- inkább a monitor kijelzőjét bámulva keres valamit nagy szorgosan.
Nem az én dolgom, hogy mit csinál, nem az én fejem lesz megszidva ha hasztalan dolgok után jár.
A vállamról félig lecsúszott hátizsák pántját hüvelykujjam segítségével visszább tolom, és úgy ballagok a sivatag folyosón tovább. Ezen a részen szinte soha nem szokott tömeg lenni, csak Vele járkálunk ide beszélgetni. Nyugis, csendes kis övezet...és mondhatni, csak a miénk.
Beléptem a nyitott ajtajú terembe, ahol már ott ült leghátul Ő. Mikor meghallotta cipőm halk kopogását, amint felé haladok apró léptekkel, felnézett az eddig "simogatott" telefonjáról, és szélesen elvigyorodott, majd felállt, és átölelt.
-Kook! Rég láttalak, Haver!
Haver...
-Én is Téged ChimChim!
A megszólításra felkapta a fejét, és felfújta arcát. Utálja mikor így hívom.
Én csak két tenyeremmel pofijára simítottam, és egy erőtlen ütés kíséretében kinyomtam szájüregéből a felhalmozott levegőt.
Mindketten nevetésben törük ki, egészen idillinek hat az összkép, de a pillanatot megtöri a telefonom idegesítő csillingelése, mely azt jelzi, órára kell mennünk.
Unottan fordulunk sarkon, és indulunk meg a harmadik emeletre, ahol a 63/G terembe visz az utunk. Ez a gyakorlati előadó, ahol koreográfiákat szoktunk prezentálni.
Nem is említettem még, hogy művészeti szakon vagyok, Jiminnel egyetemben.
Táncot, zenét és színészkedést, azaz drámát tanulunk. Ezek összessége tölti ki immáron harmadik évünket itt az egyetemen. Bár fárasztó, és sokat kell dolgozni, megéri, és ami a legfontosabb hogy imádjuk csinálni. Szeretjük a közös tanórákat, délutáni próbákat, amikor kiküldenek minket egy-egy ügynökségre megfigyelésre. Nagy álmunk, hogy egyszer majd mi is bekerülhessünk egy céghez, letölthessük a gyakorlati időt, majd további társainkkal együtt debütálhassunk.
Nem az én dolgom, hogy mit csinál, nem az én fejem lesz megszidva ha hasztalan dolgok után jár.
A vállamról félig lecsúszott hátizsák pántját hüvelykujjam segítségével visszább tolom, és úgy ballagok a sivatag folyosón tovább. Ezen a részen szinte soha nem szokott tömeg lenni, csak Vele járkálunk ide beszélgetni. Nyugis, csendes kis övezet...és mondhatni, csak a miénk.
Beléptem a nyitott ajtajú terembe, ahol már ott ült leghátul Ő. Mikor meghallotta cipőm halk kopogását, amint felé haladok apró léptekkel, felnézett az eddig "simogatott" telefonjáról, és szélesen elvigyorodott, majd felállt, és átölelt.
-Kook! Rég láttalak, Haver!
Haver...
-Én is Téged ChimChim!
A megszólításra felkapta a fejét, és felfújta arcát. Utálja mikor így hívom.
Én csak két tenyeremmel pofijára simítottam, és egy erőtlen ütés kíséretében kinyomtam szájüregéből a felhalmozott levegőt.
Mindketten nevetésben törük ki, egészen idillinek hat az összkép, de a pillanatot megtöri a telefonom idegesítő csillingelése, mely azt jelzi, órára kell mennünk.
Unottan fordulunk sarkon, és indulunk meg a harmadik emeletre, ahol a 63/G terembe visz az utunk. Ez a gyakorlati előadó, ahol koreográfiákat szoktunk prezentálni.
Nem is említettem még, hogy művészeti szakon vagyok, Jiminnel egyetemben.
Táncot, zenét és színészkedést, azaz drámát tanulunk. Ezek összessége tölti ki immáron harmadik évünket itt az egyetemen. Bár fárasztó, és sokat kell dolgozni, megéri, és ami a legfontosabb hogy imádjuk csinálni. Szeretjük a közös tanórákat, délutáni próbákat, amikor kiküldenek minket egy-egy ügynökségre megfigyelésre. Nagy álmunk, hogy egyszer majd mi is bekerülhessünk egy céghez, letölthessük a gyakorlati időt, majd további társainkkal együtt debütálhassunk.
Az óra kezdetekor már meg sem lepődünk, amikor a tanárnő késve ér be a szokásos "Ne haragudjanak, de lerobbant a kocsim..." s a többi, s a többi mondókáját elszavalva.
Már kívülről ismerjük minden egyes kifogását, mégsem szólunk, hiszen nincs jogunk, mi pedig mint diákok örülünk ha elcsípünk pár percet az órából.
A tanárnő elkezdi felolvasni a már jól ismert házirendet, én pedig tenyerembe helyezem fejemet.
Elhatároztam, hogy délután mindent közlök Jiminnel. Nem húzhatom tovább. Ha most nem lépek, nem biztos, hogy lesz egy újabb ilyen alkalom, amikor lesz elég tököm az egészhez.
Már kívülről ismerjük minden egyes kifogását, mégsem szólunk, hiszen nincs jogunk, mi pedig mint diákok örülünk ha elcsípünk pár percet az órából.
A tanárnő elkezdi felolvasni a már jól ismert házirendet, én pedig tenyerembe helyezem fejemet.
Elhatároztam, hogy délután mindent közlök Jiminnel. Nem húzhatom tovább. Ha most nem lépek, nem biztos, hogy lesz egy újabb ilyen alkalom, amikor lesz elég tököm az egészhez.
Nap végén Chim elment, mondván, sietnie kell haza vigyázni az öccsére. Én egy intés kíséretében sietek a helyünkre.
Először...elkell gyakorolnom. Élesben már nem éghetek le.
Amint lekocogtam a lépcsőn, bekanyarodok a sarkon, és sietek a kiüresedett terem felé.
Ledobom a táskámat az egyik székre, és a kiüresedett helyiség végébe caplatok, hogy nehogy észrevegyenek.
Szóval...
-Hahh...Jimin...hol is kezdhetném?
Ez nem jó...sablonos.
-Már régóta elszeretnék mondani valamit.
Szintén.
-Tudod...egy idő óta dobog valakiért a szívem. Egyetlen személyért, akiért bármit megtudnék tenni, és még az életemet is odaadnám neki. Rég nem tapasztaltam már ezt a fajta bizsergést a mellkasomban. Amikor csak meglátlak, hozzámérsz, rámmosolyogsz kiráz a hideg, és pillangók repdesnek a gyomromban. Számtalanszor elképzeltem már ezt a pillanatot, és természetesen tudom jól, hogy két válaszlehetőség áll fenn. Benne van a pakliban, hogy nemet mondasz, és végleg kikell hogy zárjalak a fejemből is és a szívemből is. Ezzel viszont...a barátságunkat is tönkretehetem tudom de kérlek hogy...
-WOW...-amint meghallottam a már szinte idegesítően ismerős hangot megfordultam, és eddig mozgó alsóvégtagjaim földbegyökereztek
Nem lehet, hogy meghallotta..nem, nem, nem, nem!
Először...elkell gyakorolnom. Élesben már nem éghetek le.
Amint lekocogtam a lépcsőn, bekanyarodok a sarkon, és sietek a kiüresedett terem felé.
Ledobom a táskámat az egyik székre, és a kiüresedett helyiség végébe caplatok, hogy nehogy észrevegyenek.
Szóval...
-Hahh...Jimin...hol is kezdhetném?
Ez nem jó...sablonos.
-Már régóta elszeretnék mondani valamit.
Szintén.
-Tudod...egy idő óta dobog valakiért a szívem. Egyetlen személyért, akiért bármit megtudnék tenni, és még az életemet is odaadnám neki. Rég nem tapasztaltam már ezt a fajta bizsergést a mellkasomban. Amikor csak meglátlak, hozzámérsz, rámmosolyogsz kiráz a hideg, és pillangók repdesnek a gyomromban. Számtalanszor elképzeltem már ezt a pillanatot, és természetesen tudom jól, hogy két válaszlehetőség áll fenn. Benne van a pakliban, hogy nemet mondasz, és végleg kikell hogy zárjalak a fejemből is és a szívemből is. Ezzel viszont...a barátságunkat is tönkretehetem tudom de kérlek hogy...
-WOW...-amint meghallottam a már szinte idegesítően ismerős hangot megfordultam, és eddig mozgó alsóvégtagjaim földbegyökereztek
Nem lehet, hogy meghallotta..nem, nem, nem, nem!
- Aki egy ilyen vallomást fog tőled kapni...azt...irigylem.
Oh, ha tudnád...
A félelem eluralkodott rajtam, és felkapva a cuccaimat Elrobogtam az ismeretlen ok miatt Idetévedt Jimin mellett.
Csak ne gyere most utánam...
A lehető leggyorsabban sétáltam az otthonomig, ami nem volt tíz percre sem a sulitól. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, és csúsztam le a falap mentén.
Ilyenkor adok hálát a jó Istennek, hogy egyedül élek.
Kifújtam a levegőt, és már beleakartam ütni a falba, ökölbe szorított kezemmel, de egy halk kopogás megállított benne.
Nagy nehezen felálltam, és imádkoztam, hogy ne Jiminnel találjam szembe magam, de természetesen kívánságom megint csak meghiúsult, amint kitártam a nyílászárót.
-Kook...mi a baj? Miért rohantál el?
Hallgattam.
-Tudom nem kellett volna hallgatóznom, de olyan szépeket mondtál, hogy nem hittem a saját fülemnek.
-Nem nézted ki belőlem? -horkantottam...ez...nem esett jól
-Nem így értem. Beengednél?
Arrébb álltam, ő pedig egyenesen a nappaliba ment, ahol leült a kanapéra.
-Áruld el...ki a kiszemelted?
Megint csak hallgattam.
-Ne játsszunk ilyet...nem tetszik.
-Ne akard tudni.
-Miért? -kontrázott...számíthattam volna erre
-Csak ne akard tudni...
-Szóval fiú?
Bennem rekedt a levegő. Mégis honnan tudja ezt? Soha nem beszéltem neki erről.
-Honnan tudom, hogy a saját nemedhez vonzódsz? Megérzés. -mosolygott afféle Jimin vigyorral az arcán- Esetleg Jihan a dráma tagozatról? Netán Kris?
Tágra nyílt szemekkel hallgattam találgatását, és nem hittem el a jelenetet. Biztos csak álmodom. Valaki öntsön le egy vödör vízzel.
-Nem! Tudom! Jongdae! Ének tagozatról.
-Jimin! Fejezd be kérlek! Nem, nem Jihan, nem Kris, és nem Jongdae. Ők csak...jó ismerősök.
-Leülnél? Ez így kellemetlen...
Hahh...
Fáradtan rogytam le mellé, és támasztottam meg kezemmel fejemet. Próbáltam unottan nézni rá, hátha veszi az adást, és békén hagy.
És az ilyen gondolataim után gondolom azt, hogy nem érdemlem meg ezt az embert. Gusztustalanul viselkedek vele, és bár csak fejben, akkoris előjönnek ezek a szörnyű mondatok.
Miért vagyok hozzá ilyen rossz, amikor ő a szívét-lelkét kiteszi csak azért, hogy mosolyogjak és jó kedvem legyen.
Annyi mindenből megmentett, talán még az életemnek is gondolkodás nélkül végetvetettem volna ha ő nincs. De ebben is megakadályozott, és nem hagyta, hogy hülyeséget csináljak.
Ő az én hivatásos őrangyalom. Nem szabad elveszítenem. Lekell vedlenem a nem létező pihéket, és felölteni a szintén láthatatlan tollakat.
Felkell hogy nőjjek! Kikell fejeznem az érzelmeimet!
-Chim!...Nem tudom, hogy hogyan tudnék belekezdeni...-ennyit arról, hogy nem leszek sablonos
-Ahogy jól esik. Én figyelek, és melletted maradok! Csak ne legyél ideges...nincs rá okod. -olyan kedvesen mosolygott rám, hogy ellazultam és a szavak hirtelen kezdtek utat törni maguknak, ám próbáltam megakadályozni a kijutásukat, azt hogy engedély nélkül jussanak a külvilágba.
-Nem is igazán tudom hogy...hogy hogyan történt, vagy alakult ki ez az egész. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy szerelmet érzek, újra. Először nagyon örültem, hiszen ez azt jelenti végleg továbbtettem magam a 'Sunmin-dolgon', de...aztán ráeszméltem, hogy nem.jó emberbe szerettem bele.
-Ne! Jungkook ezt nem mondhatod komolyan! -hirtelen felpattan mellőlem, és mérgesen néz rám- Nem lehet, hogy beleszerettél egy olyan emberbe mint Yixing! Nem! Ez képtelenség! Csak...ne! Jobbat érdem...
-Lenyugodnál?! -félbeszakítva visszanyomom a kanapéra, és értetlenül pislog rám- Nem tetszik Yixing! Azt elkell ismerni, hogy rohadt jó pasi, de nem jön be! Folytathatnám?
Aprót szusszantott, majd kicsiket bólintott fejével.
-Szóval...azért nem szerettem bele jó emberbe, mert ez a srác nagyon közel áll hozzám. -nyögtem ki végre, és reménykedtem, hogy ebből majd leesik neki
Összeráncolta a szemöldökét, majd közelebb csúszott.
-BamBam? -amint kimondta a nevet arcára csaptam reflexből
Nem akartam, mégis megtettem. Eluralkodott rajtam a düh.
-Auh...ezt most...miért kaptam?
-Azért mert nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy!
Értetlenül pislog, hol szemembe néz, hol pedig a szemben lévő oldalon álló szekrénysorra.
-Tényleg nem érted? Nem fogod fel?
Egy kínos mosolyt villant, majd elkuncogja magát.
-Ne haragudj, de...
Nem bírom tovább. Törökülésbe helyezett lábára támaszkodom, és kis hezitálás után lehunyom szemem, majd ajkaimat tökéletes párnáira helyezem.
Oh, ha tudnád...
A félelem eluralkodott rajtam, és felkapva a cuccaimat Elrobogtam az ismeretlen ok miatt Idetévedt Jimin mellett.
Csak ne gyere most utánam...
A lehető leggyorsabban sétáltam az otthonomig, ami nem volt tíz percre sem a sulitól. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, és csúsztam le a falap mentén.
Ilyenkor adok hálát a jó Istennek, hogy egyedül élek.
Kifújtam a levegőt, és már beleakartam ütni a falba, ökölbe szorított kezemmel, de egy halk kopogás megállított benne.
Nagy nehezen felálltam, és imádkoztam, hogy ne Jiminnel találjam szembe magam, de természetesen kívánságom megint csak meghiúsult, amint kitártam a nyílászárót.
-Kook...mi a baj? Miért rohantál el?
Hallgattam.
-Tudom nem kellett volna hallgatóznom, de olyan szépeket mondtál, hogy nem hittem a saját fülemnek.
-Nem nézted ki belőlem? -horkantottam...ez...nem esett jól
-Nem így értem. Beengednél?
Arrébb álltam, ő pedig egyenesen a nappaliba ment, ahol leült a kanapéra.
-Áruld el...ki a kiszemelted?
Megint csak hallgattam.
-Ne játsszunk ilyet...nem tetszik.
-Ne akard tudni.
-Miért? -kontrázott...számíthattam volna erre
-Csak ne akard tudni...
-Szóval fiú?
Bennem rekedt a levegő. Mégis honnan tudja ezt? Soha nem beszéltem neki erről.
-Honnan tudom, hogy a saját nemedhez vonzódsz? Megérzés. -mosolygott afféle Jimin vigyorral az arcán- Esetleg Jihan a dráma tagozatról? Netán Kris?
Tágra nyílt szemekkel hallgattam találgatását, és nem hittem el a jelenetet. Biztos csak álmodom. Valaki öntsön le egy vödör vízzel.
-Nem! Tudom! Jongdae! Ének tagozatról.
-Jimin! Fejezd be kérlek! Nem, nem Jihan, nem Kris, és nem Jongdae. Ők csak...jó ismerősök.
-Leülnél? Ez így kellemetlen...
Hahh...
Fáradtan rogytam le mellé, és támasztottam meg kezemmel fejemet. Próbáltam unottan nézni rá, hátha veszi az adást, és békén hagy.
És az ilyen gondolataim után gondolom azt, hogy nem érdemlem meg ezt az embert. Gusztustalanul viselkedek vele, és bár csak fejben, akkoris előjönnek ezek a szörnyű mondatok.
Miért vagyok hozzá ilyen rossz, amikor ő a szívét-lelkét kiteszi csak azért, hogy mosolyogjak és jó kedvem legyen.
Annyi mindenből megmentett, talán még az életemnek is gondolkodás nélkül végetvetettem volna ha ő nincs. De ebben is megakadályozott, és nem hagyta, hogy hülyeséget csináljak.
Ő az én hivatásos őrangyalom. Nem szabad elveszítenem. Lekell vedlenem a nem létező pihéket, és felölteni a szintén láthatatlan tollakat.
Felkell hogy nőjjek! Kikell fejeznem az érzelmeimet!
-Chim!...Nem tudom, hogy hogyan tudnék belekezdeni...-ennyit arról, hogy nem leszek sablonos
-Ahogy jól esik. Én figyelek, és melletted maradok! Csak ne legyél ideges...nincs rá okod. -olyan kedvesen mosolygott rám, hogy ellazultam és a szavak hirtelen kezdtek utat törni maguknak, ám próbáltam megakadályozni a kijutásukat, azt hogy engedély nélkül jussanak a külvilágba.
-Nem is igazán tudom hogy...hogy hogyan történt, vagy alakult ki ez az egész. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy szerelmet érzek, újra. Először nagyon örültem, hiszen ez azt jelenti végleg továbbtettem magam a 'Sunmin-dolgon', de...aztán ráeszméltem, hogy nem.jó emberbe szerettem bele.
-Ne! Jungkook ezt nem mondhatod komolyan! -hirtelen felpattan mellőlem, és mérgesen néz rám- Nem lehet, hogy beleszerettél egy olyan emberbe mint Yixing! Nem! Ez képtelenség! Csak...ne! Jobbat érdem...
-Lenyugodnál?! -félbeszakítva visszanyomom a kanapéra, és értetlenül pislog rám- Nem tetszik Yixing! Azt elkell ismerni, hogy rohadt jó pasi, de nem jön be! Folytathatnám?
Aprót szusszantott, majd kicsiket bólintott fejével.
-Szóval...azért nem szerettem bele jó emberbe, mert ez a srác nagyon közel áll hozzám. -nyögtem ki végre, és reménykedtem, hogy ebből majd leesik neki
Összeráncolta a szemöldökét, majd közelebb csúszott.
-BamBam? -amint kimondta a nevet arcára csaptam reflexből
Nem akartam, mégis megtettem. Eluralkodott rajtam a düh.
-Auh...ezt most...miért kaptam?
-Azért mert nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy!
Értetlenül pislog, hol szemembe néz, hol pedig a szemben lévő oldalon álló szekrénysorra.
-Tényleg nem érted? Nem fogod fel?
Egy kínos mosolyt villant, majd elkuncogja magát.
-Ne haragudj, de...
Nem bírom tovább. Törökülésbe helyezett lábára támaszkodom, és kis hezitálás után lehunyom szemem, majd ajkaimat tökéletes párnáira helyezem.
Ideges vagyok. Még soha nem csókolóztam.
Nem mozdulok, nem folytatom, nem csinálok semmit sem. Csak lehunyt pillákkal várok a csodára, ami nem jön.
Óvatosan húzódok el tőle, és nyitom fel szememet, melyekkel egy mosolygó csodabogarat vélek felfedezni.
-Hogy lehetsz ennyire édes? -vigyorog, és aprócska tenyerét az arcomra simítja, majd hüvelykujjával megsimogat. Lassan kezd el húzni maga felé, míg nem ő is lehunyja íriszeit, és most Jimin kezdeményezésével fulladunk.csókba. Rögtön folytatja, megmozdítja ajkait, ezzel pedig engem is sodor az árral, pedig fogalmam nincs mit kellene tennem. Combjáról hátára téved a karom, és felülkerekedve rajta ülök az ölébe, bár a csókot ő irányítja természetesen.
Finoman vezeti végig nyelvét az alsó ajkamon, mire bennem reked a levegő. Jimin csak elmosolyodva húzódik el alig pár centire tőlem.
-Nyisd szét a szádat. -suttogása megmelengette a bensőmet, de megrémültem
Óvatosan húzódok el tőle, és nyitom fel szememet, melyekkel egy mosolygó csodabogarat vélek felfedezni.
-Hogy lehetsz ennyire édes? -vigyorog, és aprócska tenyerét az arcomra simítja, majd hüvelykujjával megsimogat. Lassan kezd el húzni maga felé, míg nem ő is lehunyja íriszeit, és most Jimin kezdeményezésével fulladunk.csókba. Rögtön folytatja, megmozdítja ajkait, ezzel pedig engem is sodor az árral, pedig fogalmam nincs mit kellene tennem. Combjáról hátára téved a karom, és felülkerekedve rajta ülök az ölébe, bár a csókot ő irányítja természetesen.
Finoman vezeti végig nyelvét az alsó ajkamon, mire bennem reked a levegő. Jimin csak elmosolyodva húzódik el alig pár centire tőlem.
-Nyisd szét a szádat. -suttogása megmelengette a bensőmet, de megrémültem
-Én mégh...soha nem csókolóztam senkivel.
Halvány mosoly kerül arcára, majd orrával megsimogatja az enyémet.
-Csak tedd amit mondtam.
Eleget teszek kérésének; apró rést hagyok ajkaim között, ő pedig kapva az alkalmon kezdi bedugni izmát szájüregembe, ahol találkozva az enyémmel, összefonódva vívhatnak heves harcot egymással.
Bár már levegőt aligha kapok, nem válok el tőle.
Hülye lennék.
Csak ő hagy egy két másodperces szünetet, épp hogy a tüdőmben kicserélődik az oxigén, már kapom is az újabb ostromlást.
Bár már levegőt aligha kapok, nem válok el tőle.
Hülye lennék.
Csak ő hagy egy két másodperces szünetet, épp hogy a tüdőmben kicserélődik az oxigén, már kapom is az újabb ostromlást.
***
-Miért nem utasítottál el? -kérdezem mellkasán pihentetve fejemet, halkan pihegve az előbbi csókcsatától
-Na vajon? -nevet
-Hihetetlen...
-Pedig...nézz csak magunkra.
Végignézve a kanapén, a fekvő pozícióban lévő testünket bámulom szüntelenül.
Boldog vagyok.
-Na vajon? -nevet
-Hihetetlen...
-Pedig...nézz csak magunkra.
Végignézve a kanapén, a fekvő pozícióban lévő testünket bámulom szüntelenül.
Boldog vagyok.
-Tudod, hogy mit érzek? -hangja édesen csendül fel
-Mit? -nézek fel rá
-Régóta erre a pillanatra vágyom már én is...de én sem mertem semmit sem csinálni. Főleg a Sunmines után...
-Jó-jó...de mit érzel?
Halkan kuncog, majd felemelkedve a szemembe néz.
-Szerelmet Jungkook!
Ajkaimra tapadva fonja körém erős karjait, és pedig szintén átkarolom hátánál fogva.
Ő lett az én Őrangyalom...és nagyon szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése